Mélypont... pont... pont... pont...

...Mert, hogy ki tudja, mi jön még ez után.

A harmadik hetünket küzdjük végig, és eléggé úgy tűnik, nemcsak én kezdtem zuhanórepülésbe, hanem sokan mások is.

Igen, igen, tudom, ez része a folyamatnak és komolyan "I DO TRUST THE PROCESS" de akkor is igénybe vesz marhára.

Vacakul indult a hét, szörnyű fizikai állapotban vagyok, és ez egyre csak romlik. A jógaórák egyre küzdelmesebbek, láthatóan mindenkinek, az emberek hullanak, mint a legyek. (szegény Dr. P. - az anatómia tanárunk - szerintem még egy órát sem jógázott végig, mindig ki kell cipelnie valakit)

És ezt a fizikai küzdelmet még megfejeli a lelkiállapotunk is.

Gondolom, a már végzett tanárok tudják, miről beszélek, meg ők is átélték ezt a részét a tréningnek.

Sokat gondolkoztam, hogy leírjam-e, megosszam-e ezeket a bennem lévő érzéseket, küzdelmeket; aztán, amint látjátok így döntöttem. Talán visszaolvasva jobb rálátásom lesz az egész helyzetre.

Ami számomra nagyon nehéz, hogy fizikailag eléggé igénybe vagyok véve, de ez még OK lenne, ha éreznék valami fejlődést. Napi kétszer jógázunk, és rendszerint nem 90, hanem 100-110 perceket, és eredmény: zéró. Illetve nem is nulla, mert gyakorlatilag visszafelé fejlődök.

A tréning elején, az első héten még remegő lábakkal ugyan, de kitartóan álltam a "standing head to knee" pózban:

Dandayamana-Janushirasana, ugye, ez egész tűrhető, itt még...

Ehhez képest most már a lábam felemelése vízszintesig is komoly problémákat okoz. Nem beszélve a "nemlétező hajlékonyságomról", ami gyakorlatilag eltűnt.

És mindehhez hozzájön még Rajashree - Bikram felesége. (félreértés ne essék, nagyon örülök Neki, komolyan) Az esti órákat most ő tartja, mivel Bikram Japánba utazott. Nagyon kedves, nagyon szeretetteljes, de ő az aki, mosolyogva "meggyilkol" az órán. Küldeném neki szeretettel a "Killing me softly.." című számot. :)

Ráadásul, sokat beszél az asana-k közben az érzelmekről, na ettől mi is érzelmesebbek leszünk, úgyhogy van sírás rendesen. Ki hamarabb, ki később, de ma már gyakorlatilag szerintem a csoport harmada sírdogál óra közben. Ami persze, hozzáteszem, jó, mert kijön a feszültség, de iszonyatosan küzdelmes így végigcsinálni az órát.

Részemről ez hétfő óta így van. Állógyakorlatok: még úgy, ahogy kitartok, próbálok nem a "visszafejlődésemre" koncentrálni, egyensúlyozok, erősítem, amit tudok, aztán lemegyünk a talajra és bumm, zokogás vagy 10 percig (nagyjából az egész hátizomerősítést átbőgöm most már).

Ma volt a mélypont, azt hiszem - bár, ki tudja, a héten minden óráról eddig ezt hittem, és a következő mindig meglepetést okozott. Gyakorlatilag semmit nem bírtam megcsinálni a talajgyakorlatokból, bent maradni is igen nagy erőfeszítésembe került, kizárólag szuszogni, meg sírni tudtam. Óra végére meg begörcsöltek az ujjaim - igen, tudom többet kell innom. Úgyhogy kijöttem és összeestem a lobby-ban. (a végső savasana-t már nem bírtam olyan sokáig tartani, most először) és ott relaxáltam kb. fél óráig, csak a szememet mozgatva.

Szóval ilyen vacak órám, még életemben nem volt, sem fizikailag, sem lelkileg.

Persze most már jól vagyok, és ülök az ágyon, lassan kezdődik az anatómia, és így leírva egyáltalán nem tűnik olyan szörnyűnek, vagy halálosnak a dolog, mint, ahogy akkor érzem.

Nyilván sokat fogok tanulni ezekből a helyzetekből, meg szenvedésből, meg önkontrollból, csak most még nem látom, hova is passzolnak ezek a kockák.

És persze ott vannak a többiek is, ők is sokat segítenek, sokat segítünk egymásnak - ez a hét gyakorlatilag ebből áll: valaki mindig sír valamelyik sarokban, és ketten hárman vígasztalják.

Szóval aggódni nem kell értem, mert jól vagyok, csak küzdelmes most errefelé az élet.

(lehet jövő héten majd valami fergeteges hangulatról számolok be ;))

Addig is vigyázzatok egymásra! Jógázzatok sokat!

Ja, és óriás-HAJRÁÁÁ a 60/30 naposoknak, nagyon drukkolok mindenkinek :))

Szeretettel: Márti